Tavaly futottam először az UB Trail 115k versenyt. Az volt életem első száz km feletti versenye és ott éreztem magam először gyorsnak egy terepversenyen. 13:18:04 alatt futottam be, 11. helyezettként. Idén ambiciózus célként kitűztem a 12 óra alatti teljesítést. Nyáron voltak jó időszakok az edzésben, de azért nem volt végig ideális a felkészülés.

Na de a versenyről! Egy gyönyörű őszi hajnalon felsorakoztam a rajthoz. Eléggé előre álltam, de nem akartam elsietni. A terv az volt, hogy megyek a saját tempóban és a korábbi évek befutói alapján tippeltem a végére kb. egy 5. helyezést. Rajt után jó tempóban mentem, valahol 6-8. hely között – de hát egy 100+ km hosszú versenyben nem is számít, hogy 20 km-nél hányadik vagy.

Nagyon jól éreztem magam, sokat ettem és bőven ittam az izotóniás italokat is. A meglepetés a 36 km-nél érkezett, amikor Zsófi (a húgom) és a szüleim lelkesen fogadtak a frissítőponton: “Marci, második vagy!” Mi a fene? Nem tűnt fel, hogy ennyire előre kerültem – sőt, egy ideig azt hittem, időmérési hiba.

Ez a meglepő hír elég jó löketet adott, és 50 km-t 4:42 alatt értem el, ami eddigi messze leggyorsabb ötvenesem. Tudtam, hogy ez később fájni fog, de akkor jó ötletnek tűnt.

A következő pontnál utolértem az első helyezettet, Lacit, és utána együtt futottunk. Szerintem mindketten kicsit túltoltuk az első szakaszokat, plusz jött sok emelkedő, úgyhogy sokat sétáltunk és dumáltunk. Lacinak sok jó futós sztorija van és szerintem több dobogón állt már, mint ahány versenyen én részt vettem.

A 74 kilométerig tartó szakaszok nehezen mentek. Elkezdtem szenvedni a kajabevitellel, szinte semmi nem esett jól. Lacival nagyjából együtt futottunk, de végül a szentantalfai pont előtt egy pár perccel előre mentem. A frissítőponton volt leves, ami akkor és ott életem legfinomabb dolgának tűnt és segített kicsit életre kelni. Innen vittem botot is és próbáltam magam összeszedni a következő szakaszokra.

Innen tudtam, hogy egy ideig egyedül kell futnom, de a második és harmadik helyezett közel van…

Tudtam, hogy bármikor utolérhetnek, szóval megvolt a motiváció a gyors tempóhoz. A testem kezdte feladni a dolgokat. Zsófi és a szüleim már minden ponthoz jöttek, hoztak jeget, italokat és hallgatták, ahogy furcsa elmeállapotban hebegek-habogok, közben pedig mindig mondták a híreket a többi futóról… Innen már teljesen robottá változtam. Csak egyik láb a másik után, próbáltam minél gyorsabban csapatni a lejtőkön és sétálni az emelkedőkön.

Az utolsó pontnál hittem el először, hogy tényleg meg fogom nyerni – addig is éreztem, hogy van esélyem, de nagyon féltem, hogy valaki utolér, hogy szétesek, hogy a gyomrom feladja, stb. Az utolsó szakasz jó buli volt, de a cél nagy megkönnyebbülést jelentett.

12:02:26 alatt értem be, ezzel megnyerve az Ultrabalaton Trail 115km-es versenyt. Még mindig nem hiszem el! Micsoda őrült kaland!

Hatalmas köszönet a családomnak, hogy ennyire jó crew voltak, a szervezőknek, hogy ennyire szuper eseményt szerveztek és David és Megan Roche-nak a király edzéstervért. Végül pedig gratulálok Attilának és Lacinak, akik szuper versenytársak és hatalmasat futottak!