Lefutottam az első ultramaratonomat

Fotó: Szaszafotó

Hú, hát hol is kezdjem? Sokan tudjátok már, hogy az utóbbi pár évben eléggé belevetettem magam a futásba. Ez 2020-ra odáig fajult, hogy beneveztem életem első terep-ultramaratonjára, a Mátrabérc Trailre. Ez a verseny a Mátra hegygerincen fut 54 kilométer hosszan egy barátságos 2750 méter szintemelkedéssel. De igazából utólag már nem arra emlékszem, hogy milyen hosszú vagy nehéz volt a verseny, hanem hogy milyen elképesztően szép helyeken futhattam, és milyen érdekes emberekkel találkoztam.

A felkészülés

A Sierra Nevada hegységben még vár rám egy kihívás… Talán majd 2022-ben?

Mindig is szerettem futni, de körülbelül két éve, amikor Granadában laktam, elhatároztam hogy benevezek egy 40 kilométeres versenyre a környéken a Sierra Nevada hegységben. Bár volt már egy egész jó alapszint, amiről indultam, de a felkészülést mégsem nevezném sikeresnek, hiszen körülbelül egy hónappal a verseny előtt elintéztem a térdemet, és így le kellett mondanom az indulást. Utána a 2020-as versenyt elhalasztották őszre, majd egészen 2021 áprilisáig, de én még mindig nem érzem úgy, hogy felelősségteljes dolog lenne részt venni. Talán majd 2022-ben? Ki tudja... Az elszúrt felkészülés egy pár hónapig akadályozta a futást, el kellett menni pár orvoshoz, és teljesen újra kellett gondolnom, hogy hogyan közelítem meg az edzést. Rengeteg időt fektettem a legjobb edzéstervek megtalálásába, a jobb erőnléti és mobilitási edzések alkalmazásába és jobb futócipők kiválasztásába. Összességében ennek az élménynek köszönhetően egy kiegyensúlyozottabb, fegyelmezetteb és egészségesebb futó lettem.

Ez természetesen nem azt jelenti hogy 2019 vége és 2020 sérülésektől mentes lett volna. Volt még pár „kellemes” kis apróság a térdes buli után, pl. cuboid syndrome (nem tudom, mi lehet magyarul, mindenesetre egy google keresés megmutatja hogy milyen kellemes), achilles tendonitis és egy kis sípcsontsérülés is egyszer. Szerencsére az én esetemben ezek relatíve rövid ideig tartottak és viszonylag könnyen kezelhetőek maradtak. Talán a szervezetem rájött, hogy tényleg a fejembe vettem, hogy órákon át hegyre föl-hegyről le akarok rohangálni, végre beletörődött és együttműködőbbé vált. Végül mostanára, sok kísérletezéssel és kutatással eljutottam oda, hogy egészségesebb és fittebb vagyok, mint valaha és ezt tervezem folytatni a jövőben is.

De miért csinálom ezt?

A legtöbb normális ember számára nem jelent szórakozást a hétről hétre sok-sok óra futás, csak azért hogy utána benevezhessen olyan eseményekre, ahol hasonló őrültekkel még hosszabb ideig még nehezebb terepen futhat. Őszintén szólva nem tudom teljesen megmagyarázni hogy miért szeretek ennyire futni, de részben mindenképp a természet és a felfedezés szeretete miatt. Terepfutással sokkal gyorsabban hosszabb távokat meg lehet tenni mint túrázva. Természetesen a fizikai kihívás részét is szeretem, illetve hogy az edzés segít fegyelmezettebbnek lenni és ad egy struktúrát a hetemnek. Plusz én imádok mindenféle felszereléssel és kütyükkel is foglalkozni, és természetesen a futáshoz is rengeteg ilyesmit lehet beszerezni.

A Mátrabérc Trail

A Mátrabérc Trail egy jól ismert terepfutóverseny, ami egy régebbi teljesítménytúra-eseményből vált ki. Jelentős része a Kéktúra mátrai szakaszát követi, és egyszerűen elképesztő helyeken vezet át.

Egy hideg, ködös októberi reggelen kb. 170 futó állt rajthoz Kőkútpusztán, a Mátra keleti lábánál. Pár kilométerrel és sok szintemelkedéssel később már a felhőtenger fölött, a napon futhattam. Fantasztikus látvány volt, és őszintén szólva nagy szívfájdalmam, hogy nincsenek jobb képeim az eseményről. De azért mégse lehet egy ultramaratont lefutni egy DSLR fényképezővel a vállamon. Szerencsére van pár telefonos képem, illetve az eseményről képek, amiket mások készítettek.

Milyen lefutni egy ultramaratont?

Hát... nehéz! Sokan beszélnek róla hogy milyen katartikus élmény lefutni egy ultrát, és hogy a határaid feszegetésével egy ilyen megvilágosodást vagy belső békét érhetsz el. Na, hát ilyen nekem nem volt, cserébe fantasztikusan szórakoztam. Ki tudja, lehet, majd egyszer eljutok egy megvilágosodott, meditatív zen állapotba, de ahhoz mennyit kéne menni? 80 kilométert? 100-at? 100 mérföldet? Én most egyszerűen élveztem azt a 8 órát és 43 percet, amit hegyre fel-hegyről le csoszogtam, miközben dumáltam a többi futóval és gyönyörködtem a kilátásban.

A legtöbb ultrafutó igazából csak önmagával versenyez, és mivel ennyire hosszúak az események, így bőven akad lehetőség beszélgetni. Rengeteg jó sztorit hallottam teljesítménytúrákról, őrült versenyekről az Alpokban vagy csak hétköznapibb történeteket is. Persze bőven jut idő a befelé fordulásra, így nyugodtan agyalhattam a világ nagy dolgain, jó zenéket hallgattam, és persze csendben szidtam magam, amikor elcsaptam a gyomrom a túl sok gagyi izotóniás itallal.

Bár nehéz esemény volt, szerencsére a lábaim jól bírták a megmérettetést, nem voltak vízhólyagok, és nem voltak különösebb ízületi fájdalmak a fáradtságon túl. Viszont kb. félúton elkezdett görcsölni a hasam. Szerintem talán az izotóniás ital nem tetszett a szervezetemnek, szóval a következő két órán át végig görcsölt a gyomrom, és egy pár, hát hogy is mondjam, be nem tervezett vécészünetet is be kellett iktatnom. Tudom, túl sok infó... Szerencsére azért szépen lassan javult a helyzet, és az utolsó checkpoint után nagyjából rendben voltam.

Az záró kilométerek nagyon kellemesek voltak, már messziről látszott a cél, és lankás földutakon ereszkedhettem le Szurdokpüspökibe a célhoz. Itt futottam a leggyorsabb kilométereimet az egész versenyen. Nagyon jó érzés volt befutni, és persze Aisling és a szüleim vártak rám. Szerintem kicsit megleptem őket, hogy milyen összefüggően tudtam beszélgetni velük ennyi futás után, de azért hazafele a kocsiban nyilván kidőltem.

Tanulságos esemény volt. A rengeteg szintemelkedésnek köszönhetően az átlagsebességem alig volt gyorsabb egy tipikus tempós wekerlei sétánál. Valahol a mezőny közepén végeztem, míg a leggyorsabb futó majdnem 3 órával előttem végzett. Az is vicces, hogy alig értem be előbb, mint egy középkorú hölgyversenyző, aki az egészet mezítlábas szandálban és farmerben nyomta végig. Na, ez már komoly! Szeretnék így megöregedni... Kivéve persze a farmert, mert nem szeretek farmert hordani.

Valami van a futásban, ami kissé mániákussá teszi az embert, de nekem amúgy is ilyen a személyiségem. Az esemény fantasztikus volt, és büszke vagyok, hogy le tudtam futni. Viszont a fontosabbnak tartom az idevezető utat, amit be kellett járnom, hogy eljussak egy ilyen verseny teljesítéséhez. A sok edzés, a sérülések, a kutatás és kitartó munka. Persze talán nem lep meg senkit, hogy egy pár nap izomláz után gyorsan beneveztem a tavaszi Mátrabérc Trail-re és egy még hosszabb ultrára májusban. Jó volt egy-két hetet pihenni, de azóta folytatódik a munka.